Művek a KEMKI nyilvános tereiben

Gyenes Zsófia és Gróf Ferenc: (Dis)organigram, 2021-2022

Gróf Ferenc, a KEMKI ADK-ban 2021 októbere és 2022 májusa között folytatott művészeti kutatásának előterében a magyar művészeti intézményrendszer máig kifutó története állt: ezeknek az intézményi „szereplőknek” egy jelentős hányada jogutód nélkül megszűnt, néhányuk viszont továbbra is aktív szereplője a kortárs művészeti és design szcénának. A Gróf által vizsgált dokumentumok, amelyek nagy része a volt Képző- és Iparművészeti Lektorátusból került (2014-ben a Magyar Nemzeti Galériába, majd 2021-ben) a KEMKI ADK-ba, a köztéri szobrászattól a használati tárgyakig, a Képcsarnok Vállalat számláitól a megrendelők reklamációiig terjedő széles skálán adták meg az elmúlt 50-60 év vizuális kultúrájának koordinátáit.
A dossziék és iratok tanulmányozása során, az elsősorban a hatvanas évek második felétől kezdve összegyűjtött és kifotózott logók, szimbólumok egy folyamatosan változó organigrammá kezdtek összeállni. Gróf, Gyenes Zsófia textiltervezővel kollaborálva, ezzel, a 20. századi magyarországi művészeti infrastruktúra fragmentált szerkezetét kirajzoló gyűjtéssel mint alapanyaggal kezdett el dolgozni egy faliszőnyeg sorozaton. A gobelinek, kárpitok, faliszőnyegek a feldolgozott akták időszakának kedvelt dekorációs megoldásai voltak: külképviseletek és hazai közintézmények falait díszítették velük. A faliszőnyegek különböző technológiái hagyományosan a képző- és iparművészet határterületén mozognak, a művészpáros elképzeléseit így részben az Arts & Crafts mozgalom „nyomvonalát” követő, intézménykritikai felhangok is befolyásolták. A KEMKI-be tervezett szőnyegek színvilágát az archívumban fellelhető dokumentumok határozták meg: megsárgult levélpapírok, a bélyegzők kékje, a tologatásban megkopott akták árnyalatai képezik a színpalettát. A jelenleg nyolc szőnyegből álló sorozat végül 2022 nyarán, Marcaliban, egy megüresedett családi ingatlanban felállított ideiglenes szőnyegkészítő műhelyben készült el.

Albert Ádám: Appropriációim, 2022

A művek létrehozása során az első lépés a művész és művészettörténész kollégák közötti egyeztetés volt: ezt követően állt össze egy olyan alkotói névsor, amelynek szereplői egyrészt a magyar művészettörténet fontos aktorai, másrészt a KEMKI ADK archív anyagaiban, illetve „összintézményi szinten”, így például az MNG gyűjteményeiben is, jól reprezentáltak.

A felkínált és megkutatott anyagok, az egyedi tudások összekapcsolása, és a mindeközben megismert archiválási, intézményi működésmódok, az igények és elvárások rendszere, mind befolyásolták az elképzeléseket, terveket, alakították a névsort. A közös munkának ezt a kezdeti – inkább a félemeleti művek létrehozáshoz kapcsolódó – időszakát, alapvetően meghatározta az akták és iratok, személyes és kultusz-tárgyak, műalkotások és dokumentumok kézzelfogható közelsége, minősége és mennyisége, az általuk belakott terek érzéki tapasztalatai. Talán ebből is következik, hogy Albert első sorozatának darabjai egyedi mélyfúrások, tematikus érintettségek, vagy éppen ösztönös rátalálások, hirtelen feltámadt „tárgy- és anyagvonzalmak” által megnyitott időkapuk, kutató ablakok: egy referenciaháló lehetséges pontjainak kijelölése. Az ismeretek átcsoportosítása, új szempontok érvényesítése, szakmai tudást érvényesítő dimenzió- és anyagváltások, műfajközi határátlépések.  

Az archívumi anyag számos olyan előkészítő rajzot, gondolat foszlányt, ideál tervet tartalmaz, amelyeket aztán sosem, vagy csak részben tudtak megvalósítani az alkotók. S ugyanakkor olyan használati tárgyakat, motívumgyűjtéseket, eszközöket is, amelyek az alkotófolyamatnak csak egy bizonyos szakaszában játszottak szerepet, s az sem ritka, hogy már elpusztult, megsemmisült munkákról tudósítanak. Albert az általa folytatott kutatás során a kiválasztott művészek, archívumi, dokumentációs anyagaiban, olyan ideáltipikus töredékeket, részleteket, emléknyomokat keresett, amelyekből – kutatói/művészi szempontrendszerén átengedve/átszűrve – létrehozható egy új, még nem létező fizikai tárgy. Ezek reliefszerű tárgyak, azután elemeikben, felépítményeikben rétegzett módon utalnak, kommunikálnak az appropriált forrásanyaggal. S ugyanakkor faltól finoman elemelt felületeikbe, struktúrájukba, anyagaikba, motívumkészletükbe beépítve szemléltetik is ezt a kapcsolat- és viszonyrendszert.

Ezek a munkák „hátrébb lépnek”: a művészek a gyűjteményekben, a dokumentumokkal végzett munka közben megszerzett ismeretek, többlettudás birtokában kitágítják az intézményi kontextus vizsgálatának kereteit. Saját hivatkozási pontokat beemelve, lazábban kapcsolódó ideák, elképzelések mentén szervezik, lakják be a teret. A zománc mint közös médium megmarad, mindkét életműből előhívva a kép- és tervezőgrafikai tudást, a történeti tipográfia iránti érdeklődést, a kritikai design képességét, s az olyan „speciális” adottságokat is, mint például Albert esetében az ISOTYPE rendszerrel való foglakozás tapasztalata, vagy Gróf kartográfusi elköteleződése. A bonyolultabb tárgyalakítás, struktúrákba szervezés helyett a képjelleg, a szemléltető ábrák, az analitikus módszerek felé mozdul el a hangsúly. A vizuális nyelv szikárabb: folyamatábrákat, térképeket működtet, szimbólumokat transzformál, piktogramokat rombol és épít újjá. A karakteresen konceptuális megközelítés fókuszába nem egyes dokumentumok, vagy azok egy részprobléma mentén jól körülhatárolható csoportja kerül, hanem az épp alakuló, formálódó intézményi identitás karaktere, illetve annak egyes elemei. Ezekre kérdeznek rá, ezeket tematizálják a zománcképek: a KEMKI mozaikszavával folytatott tipográfiai kísérletektől az intézményi működésmódokon, skilleken, kereteken át, egészen az eltérő – politikai, gazdasági, kulturális, historiográfiai stb. – szempontrendszerek metszéspontjaiban „láthatóvá váló”, ellentmondásos Közép-Európa fogalomig.